Bár a halál az élet része, a nyugati kultúrában élők túlnyomó többsége mégis tabuként kezeli, nem tud vagy épp nem akar mit kezdeni vele. Sokakat ér emiatt felkészületlenül egy-egy haláleset. A részvétnyilvánítás, a temetés, a gyászöltözet, a kapcsolódó rituálék írott és íratlan normáiról általában kevés szó esik. Néhány alapvető viselkedési szabály betartása azonban megkönnyítheti a legnehezebb pillanatokat is. Lássuk, melyek ezek!
Olvasási idő: kb. 10 perc
Forrás: pixabay.com
Egy szeretett személy elvesztése a halál körülményeitől függetlenül megrázó életélmény nem csupán a közvetlen hozzátartozók, de a barátok, ismerősök, munkatársak és még a távolabbi környezet számára is. Az elszenvedett veszteség miatti gyász mélysége személyes természetű, alapvetően a kapcsolat erőssége és fontossága határozza meg. Koránt sem biztos, hogy a papírforma szerinti legközelebbi hozzátartozót viseli meg a legjobban az adott személy halála. Különösen igaz ez fiatalok elvesztésekor vagy a váratlan halálesetek során, de egy hosszú elmúlás végig kísérése is óriási kihívást jelent az érintetteknek.
A gyász
A veszteségfeldolgozással[1] foglalkozó kutatások szerint a gyász öt fázisa a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. Ezek a szakaszok nem lineárisan követik egymást. A gyászfolyamat maga hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel jár és egy kifejezetten hosszan tartó folyamat. Éppen emiatt az egyik – talán a legfontosabb – viselkedési aranyszabály egy haláleset bekövetkezésekor és az azt követő időszakban is a tapintatosság.
Részvétnyilvánítás – mit, mikor és hogyan tegyünk?
Az együttérzés kifejezésének módja ma már sokkal szélesebb spektrumon mozog, mint korábban. A közösségi felületeknek köszönhetően gyakorlatilag pillanatokon belül értesülhetünk a halálesetről. Gyakori, hogy a közvetlen hozzátartozók az online hírfolyamukban tájékoztatják a közelebbi és távolabbi ismerőseiket a szerettük elvesztéséről. Sokan az ilyen bejegyzésekhez kapcsolódóan fejezik ki az együttérzésüket, ki-ki hite és meggyőződése szerint, mások inkább privát üzenetben vagy akár telefonon, esetleg személyesen.
„Nyugodjon békében!”; „Őszinte részvétem.”; „Osztozom a gyászban.”; „Fogadja együttérzésemet!”; „Isten nyugosztalja!”; „Legyen neki könnyű a föld!”; „Béke poraira!”; „Angyalok kísérjék az álmát!” – ezek a mondatok nem csak írásban, de a telefonos vagy személyes részvétnyilvánításkor is tökéletesen megállják a helyüket, mert rövidek, tömörek és felesleges sallangoktól mentesek.
A gyásztávirat, képeslap küldés mára ugyan háttérbe szorult, de még mindig szép gesztus, és maradandóbb is, mint egy online üzenet, úgyhogy bátran éljünk vele, ha ismerjük a gyászolók címét.
Ha telefonon fejezzük ki az együttérzésünket, a legjobb, ha röviden tesszük, ne próbájunk mindenáron beszélgetni! Ugyanakkor, ha a gyászoló igényli, hallgassuk meg az érzéseit! Ha nem veszik fel a telefont, csöröghetünk újra, de kétszeri sikertelen próbálkozás után inkább válasszuk más módját a részvétnyilvánításnak.
Személyes részvétnyilvánításkor ugyancsak legyünk rövidek és tapintatosak. Különösen a temetési szertartás során fontos ez, ahol a gyászolóknak általában sok részvétnyilvánítást kell fogadniuk. Hosszas beszélgetéssel, esetleg ölelkezéssel, szánakozással ne húzzuk az időt, mert a végső búcsú során ez nem csak lelkileg, de fizikailag is roppant megterhelő lehet a jelenlévőknek.
A gyászoló család minden tagjának nyilvánítsunk részvétet függetlenül attól, hogy akár csak az egyiküket ismerjük. Ha senkit sem ismerünk közülük, akkor viszont nem kötelező a személyes részvétnyilvánítás a temetés során.
Amennyiben az a hozzátartozók kérése, hogy a temetésen résztvevők tartózkodjanak a személyes részvétnyilvánítástól, akkor tartsuk ezt tiszteletben!
Bármely módját választjuk is a részvétkifejezésnek, kapcsolt termékként soha ne adjunk kéretlen tanácsokat: „Az idő mindent megold.” „Idővel könnyebb lesz.” és a hasonló bölcsességek inkább ellenérzést szülnek ezekben a pillanatokban, semmint vigaszt nyújtanának. Ugyancsak kerülendők a „Pedig élhetett volna még…”-jellegű esetlenségek is… Ne akarjunk kényszeresen mondani valamit: ha épp azt érezzük, hogy nincsenek szavaink, akkor ennyit kifejezni is elég, sokszor csupán gesztusokkal. A lényeg úgy is az együttérzés közössége.
Nem illik kíváncsiskodni!
Az egyik leggátlástalanabb dolog mind írásban, mind személyesen azzal traktálni a gyászolókat, hogy „De mi történt???”. Bár a kérdés jogosan vetődik fel, ilyenkor illik türelemmel várni. Általában idővel úgy is kiderül, mi történt, sőt! A gyászfeldolgozás részeként gyakran a szerettek maguk mondják el, hogy mi vezetett a tragédia bekövetkezéséhez. Az információ kierőszakolása viszont semmiképp sem elfogadható és szigorúan kerülendő viselkedés.
Ne licitáljunk és ne hasonlítgassunk!
Gyakori és rendkívül tapintatlan megnyilvánulás, amikor a részvétnyilvánító személy úgymond rálicitál a történtekre, saját magát és az ő személyes traumáját állítva a középpontba: „Borzasztó, egy éven belül ő a hatodik ember a környezetemben, aki meghalt…” „Hány éves is volt? Hát igen, ő legalább ennyit is élhetett, bezzeg a Jenő, ő még a fele sem volt…” Az ilyen és hasonló mondatok biztosan nem segítenek a gyászolóknak, sőt!
Temetési dress-code
Bár jelentős kulturális különbségek vannak ezen a téren is, hazánkban és általában a nyugati kultúrában a gyász színe sötét. A fekete, sötétkék, szürke, barna ruházat fehérrel kombinálva mindig jó választás, tiszteletet és eleganciát sugall.
Teljesen feketét általában csak a közvetlen hozzátartozók viselnek, de nekik sem kötelező. Még a felnőttek között is vannak olyanok, akik fizikailag rosszul lesznek a fekete szín viselésétől, a gyerekeket pedig kifejezetten nem szokás teljesen feketébe öltöztetni. Az uraknál a fehér ing sötét nyakkendővel, a hölgyeknél egy fehér, esetleg egy finom arany/ezüst/pasztell színű kendő vagy sál kicsit segíthet megtörni a fekete szín nyomasztó hatását.
Válasszunk elegáns, de kényelmes öltözetet!
Egy temetés vagy búcsúztató általában egy órás, de akár még hosszabb is lehet, és gyakran végig állnunk kell, ezért a cipőválasztás alapvető fontosságú. Miközben a sportcipők és a papucsok minden formája kerülendő (kivéve, ha az elhunyt pl. kifejezetten azt kéri, hogy a temetésén színes tornacipők viselésével emlékezzenek rá), a túlságosan szűk vagy hölgyeknek a túl magas sarkú lábbelik választása fájdalmas öngól lehet az egyébként is szomorú eseményen. Ha új cipőben megyünk, érdemes előtte otthon bejáratni egy kicsit: egy cipőtágító spray vagy akár egy vizes zokni nagy segítség lehet ebben.
A sötét öltöny vagy zakó-nadrág kombináció, illetve a kosztüm, blézer-szoknya, egyberuha mindig jó döntés egy temetésre, ugyanakkor törekedjünk az egyszerűbb, letisztult szabásvonalú öltözetek viselésére.
A túlságosan rövid vagy felsliccelt szoknya, a feltűnő dekoltázs, a váll nélküli vagy pántos felsők még a legforróbb napokon is közönségesen és illetlenül hatnak. A minden apró részletet kihangsúlyozóan szűk öltözetek, a rövidnadrág, a póló, a sportruházat vagy a rövidujjú ing ugyancsak szerencsétlen választások ezekre az alkalmakra. Habár a rövidujjú inget valamiért kifejezetten kedveli a magyar férfiak egy része, legyenek kedvesek, legalább nyakkendőt ne kössenek hozzá!
Kifejezetten szabad a finom mintás anyagok viselése, a hivalkodó, erős színek és nagy minták viszont nem illenek temetésre. A csillogó anyagú vagy extravagáns (átlátszó, csipkés) darabok ezúttal inkább ugyancsak maradjanak a gardróbban!
Jól válasszuk meg a kiegészítőket is!
A színek, a formák és a mennyiség területén a kevesebb ilyenkor is több! Kalapot és egyszerűbb, visszafogottabb napszemüveget bátran viselhetünk. Ne feledjük azonban: a napszemüveget mindenkinek, a kalapot az uraknak (kivéve, ha az adott felekezet előírja a fej eltakarását) le kell venni a ravatalozóba vagy templomba lépve és az ott töltött idő alatt se viseljük.
Az uraknak kesztyű nélkül illik részvétet nyilvánítani. A kesztyűt és a kalapot ezzel szemben a hölgyek magunkon tarthatják a részvétnyilvánítás során, a ravatalozóban és a templomban is.
A smink, parfüm ugyancsak legyen visszafogott, ahogyan az ékszerek se legyenek feltűnőek és hivalkodóak!
Virág vagy koszorú?
Koporsós temetésre gyakori választás a koszorú. A legnagyobb méretűek általában a legközelebbi családtagokéi. Ha nem ebbe a körbe tartozunk, akkor szerencsésebb egy közepes vagy kisebb koszorút készíttetni, esetleg sírcsokrot köttetni. Ezek lehetnek akár nagyobb méretűek is, hiszen ilyenkor nagyobb a rendelkezésre álló hely.
Urnás temetésre, szórásos búcsúztatásra ezzel szemben koszorút nem, hanem kisebb sírcsokrot vagy egy szál virágot illik vinni.
Ha nem derül ki a temetési értesítőből és a családtagok sem fogalmaznak meg kifejezett kérést erre vonatkozóan, akkor érdemes utána kérdezni akár a gyászoló családnál, akár a temetőnél, biztosan segíteni fognak.
Az öltözködésre vonatkozó visszafogottsági követelménnyel ellentétben a virágok színe és fajtája gyakorlatilag teljesen szabadon választható, mert a temetési virágok az élet sokszínűségét szimbolizálják. A fehér szín az ártatlanságot, a tisztaságot jelképezi, a vörös és a piros a mélyebb érzéseket. A rózsaszín a fiatalság, a nőiesség, a lila az idősebb, érettebb hölgyek színe, de az uraknak is jó választás, ahogyan a sárga, a narancs és a kék is. Ha tanácstalanok vagyunk, kérdezzünk a virágkötőtől, a virágfajták tekintetében pedig kifejezetten célszerű rájuk hallgatni! A kevésbé tartós és túl érzékeny virágok, még ha kedvesek is a szívünknek, nem biztos, hogy jó választásnak bizonyulnak egy temetésre. Nincs annál elszomorítóbb látvány, amikor a kiszállított koszorú vagy sírcsokor már az elhelyezéskor a romjaiban hever, mert nem bírt az időjárás viszontagságaival.
Szárazvirágdíszt, cserepes növényeket és művirágokat nem illik temetésre vinni. Ezek később, a síremlék gondozásakor tehetnek jó szolgálatot, bár a művirágokkal ilyenkor is érdemes csínján bánni: a rossz minőségűek már a kihelyezésükkor is inkább szemétként, semmint díszként funkcionálnak, ez pedig tiszteletlenség az elhunyttal és a hozzátartozóikkal szemben is.
Mit írassunk a koszorú- vagy sírcsokorszalagra?
Búcsúzó gondolatokat, rövid idézetet gyakran íratnak a koszorúszalagokra, de itt sem érdemes túlzásokba esni, hiszen a rendelkezésre álló hely korlátozott. Az üzenet mellé rá lehet azonban íratni a búcsúzók neveit is.
Néhány példa, ha nem lenne ötletünk vagy a túlságosan fájdalmas, megtört szívű gondolatok helyett valami pozitívabbra és melegebbre vágyunk közvetíteni: „Szeretettel emlékezünk rád”; „A szívünkben élsz tovább”; „A szeretet soha el nem fogy”.
Gyerekkel temetésre?
Talán az egyik legmegosztóbb téma, hogy a gyerekeket mikortól vigyük magunkkal temetésre. Általános, bár ettől még nem feltétlenül helyes vélekedés, hogy a gyerekek jelenléte nem temetésre való. Sokan féltik őket az ott tapasztalt érzelmi szélsőségektől, és igyekeznek „kímélni” őket, amíg csak tudják vagy épp attól félnek, hogy a gyerek „nem tud majd viselkedni”. Valójában viszont előbb-utóbb mindannyiunk életébe beköszönt egy-egy fájó veszteség, amelynek a feldolgozása valószínűleg sokkal nehezebb lesz, ha addig teljesen az ismeretlenség homályában tartott területként kezelték. Arról nem is beszélve, hogy „viselkedni” is a gyakorlatban tud megtanulni egy gyerek.
3-4 éves kortól már a szakemberek szerint is bátran magunkkal vihetjük a gyerekeket, és a saját fejlettségi szintjüknek megfelelően már el lehet és célszerű is nekik elmagyarázni, hogy mi történik. Természetesen gyerekkel érkezni és részt venni egy temetésen mindig megosztott figyelmet jelent a részünkről, és ha azt tapasztaljuk, hogy a gyerek mégsem tudja befogadni az eseményt, akkor készüljünk fel a menetközbeni távozásra is.
Előfordulhat ugyanakkor az is, hogy valamiért a gyerek kifejezetten elzárkózik a temetésen való részvételtől. Ebben az esetben ne erőltessük neki csak azért, mert ez egy társadalmi elvárás vagy mert ezt is meg kell tanulnia, hanem gondoskodjunk arról, hogy a temetés alatt lehetőleg értő és szerető felügyelet alatt maradjon, és a későbbiekben is figyeljünk a lelki és érzelmi gondozására.
Temetés után – a gyászidőszak
A halál bekövetkezése utáni szokások és rituálék mind az elengedést és a megnyugvás elérését hivatottak megkönnyíteni. A temetést, mint formális búcsút követően a közelebbi családtagok, barátok és ismerősök számára tartott a halotti tor már egy kötetlenebb, kevésbé nyomasztó esemény lehet, ahol az elhunyttal kapcsolatos kedves és akár vicces emlékek felelevenítése is helyénvaló, sőt, kívánatos.
A gyászolók életében az első sokk és a temetéssel kapcsolatos kötelező és lélektelennek tűnő adminisztratív teendők után egy új fejezet kezdődik. A régebben használt „gyászév” kifejezés nem a véletlen műve: az első évfordulók, születésnapok, családi ünnepek megélése a szeretett személy nélkül különös figyelmet és empátiát igényelnek a környezet részéről. Szerencsére ma már nem kötelező gyászruhát viselni ebben az időszakban a közvetlen hozzátartozóknak, de ha valaki ragaszkodik ehhez vagy az ő gyászfeldogozását segíti, akkor fogadjuk el ezt a döntését. Természetesen a bűvös egy év sincs kőbe vésve, egyeseknek rövidebb idő is elég lehet (vagy látszólag így tűnhet), míg másoknak többre van szüksége ahhoz, hogy kialakítsák az életük további menetét.
Ahogyan Orvos-Tóth Noémi pszichológus fogalmaz: „A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak kőrbe nővi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat – ez csak később, visszatekintve válik világossá -, amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor….!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte.”
[1] A gyászfolyamat nem csak egy adott személy halála esetén, de bármilyen veszteséggel járó esemény bekövetkezésekor végbemegy.
